Valóban, ha mondjuk, a kortárs Richard Strauss mércéjével mérjük Korngold zenéjét, zongorázni lehet a különbséget. De ha félretesszük professzoros szemüvegünket, belebújunk háziköntösünkbe s egy tál vaníliás aprósüti mellett leülünk a TV elé egy hollywoodi neoromantikus lélekbemászós ejtozésre, akkor mindjárt felértékelodik a szimfonikus filmzene atyjának tekintheto osztrák szerzo életmuve. Merthogy akkor járunk legjobban, ha Korngold alkotásait a múlt század elso felének amerikai mozizenéje felol közelítjük meg.

Bizony nagyon korán, már tizenéves korában remekül megérezte, mi az, amivel rajongókat tud szerezni a szimfonikus mufajnak. A 14 éves korában papírra vetett Schauspiel Overture-ben nincs semmi olyan harmóniai ötlet, vagy eget rengeto melódia, melyért lenyugözve epekedhetne az emberiség apraja-nagyja. Mégis, ha a lepörgo lemez után meg kellene fogalmaznom, mi az, amit érzek e muzsikát hallgatva, talán a testben szélsebesen áradó boldogságot jelento eufória szó lenne a legelso, mely eszembe jut. Minden csillog-villog, a legkisebb zenei ötletet, dallamfordulatot is beszédes kosztümbe öltözteti a pazarul alkalmazott rezek és okosan belevegyített fafúvók hangszínkavalkádja. Még egy kis csilingelés az ütoktol, egy kis ügyesen elhelyezett pizzicato, némi hirtelen támadt, viharos nagybogo mélyrezegtetés—és máris ámulva csodáljuk a szívet tépoen felsíró triviális hegedudallamokat.

Ha még hozzáképzelem Errol Flynn sármos mosolyát (o volt ugyanis a foszereploje annak az 1939-ben készült Robin Hoodnak, melyért Korngold eloször kapta meg az Oscart) teljes a fomusoridos mozi érzetem. Gonoszkodom—de az egészen bizonyos, hogy 14 évesen nem sokan mozognának ilyen otthonosan egy szimfonikus zenei szövetben, ahogy azt annak idején Korngold tette.

A Sok huhó semmiért zenéje négy évvel késobb, azaz a szerzo 18 esztendos korában született. Körmore....

Review By John Fleming,St. Petersburg Times,December 2009

The Violin Concerto is gloriously kitschy and overflowing with themes from Korngold’s movie scores, such as Juarez, Anthony Adverse and The Prince and the Pauper.

There has been no shortage lately of recordings of the concerto by virtuosos from James Ehnes to Nikolaj Znaider. Now Quint adds his lyrical style to the field, well supported by Mexico’s Orquesta Sinfonica de Mineria under Carlos Miguel Prieto. Orchestras on the lookout for fresh concert openers ought to check out the Schauspiel Overture, which Korngold composed as a teenager…

A relative newcomer to this club, Russian-born violinist Philippe Quint first came to my attention on a Naxos disc of works by John Corigliano and Virgil Thomson (8.559364). I admired his instinctive musicianship then and I’m pleased to say he doesn’t disappoint now. The rich violin melody that opens the Moderato nobile is just sweet enough—more schlagobers, less sachertorte—and Quint seems almost nonchalant in the more virtuosic writing that follows…Carlos Miguel Prieto also has plenty of rapport with his players, who are every bit as focused and sympathetic in their accompaniment. Just sample the harp playing in the Romance, for instance, where one is transported to the ambiguous, bittersweet sound world of Die Tote Stadt. This is glorious music, eloquently played and recorded…Korngold the child prodigy is represented here by his Overture to a Drama, written when he was just 14 and premiered by no less a band than the Leipzig Gewandhaus Orchestra under Nikisch. There’s nothing uneven or precocious about this well-made piece; indeed, the music strikes me as Brahmsian in places—it certainly has a bluff quality about it—with a sprinkle of Mendelssohnian fairy dust as well. The Mexican players respond to Korngold’s youthful vigour with a mix of enthusiasm and polish, that recurring theme bandied about the orchestra to great effect. And yes, they do bring a Latin lilt to some of the music’s more rhythmic sections. A most enjoyable performance that ends with a cymbal-capped, rather Brahmsian, flourish (shades of the Academic Festival Overture).

The percussion is no less thrilling in the nimble overture to Korngold’s Much Ado About Nothing suite, written to accompany a Viennese performance of the play in 1920. I particularly like the way this music is delivered with a slight Latin accent, even in the gentle string tunes of Bridal morning (tr. 6). Meanwhile, in the comedy of Dogberry and Verges (tr. 7) Pietro points and phrases the music with delicacy and wit. As for the brief, Cav-like Intermezzo it has a wistful radiance that’s hard to resist, the final Hornpipe buoyed by strong, secure brass playing…This is a delightful disc and a welcome addition to the growing list of Korngold recordings. Quint is not without his rivals in the concerto, but that matters little when he plays so seductively throughout. And don’t overlook Carlos Miguel Pietro and the Orquesta Sinfónica de Mineria, who bring so much warmth and high spirits to these scores. Nice one, Naxos.