Valóban, ha mondjuk, a kortárs Richard Strauss mércéjével mérjük Korngold zenéjét, zongorázni lehet a különbséget. De ha félretesszük professzoros szemüvegünket, belebújunk háziköntösünkbe s egy tál vaníliás aprósüti mellett leülünk a TV elé egy hollywoodi neoromantikus lélekbemászós ejtozésre, akkor mindjárt felértékelodik a szimfonikus filmzene atyjának tekintheto osztrák szerzo életmuve. Merthogy akkor járunk legjobban, ha Korngold alkotásait a múlt század elso felének amerikai mozizenéje felol közelítjük meg.
Bizony nagyon korán, már tizenéves korában remekül megérezte, mi az, amivel rajongókat tud szerezni a szimfonikus mufajnak. A 14 éves korában papírra vetett Schauspiel Overture-ben nincs semmi olyan harmóniai ötlet, vagy eget rengeto melódia, melyért lenyugözve epekedhetne az emberiség apraja-nagyja. Mégis, ha a lepörgo lemez után meg kellene fogalmaznom, mi az, amit érzek e muzsikát hallgatva, talán a testben szélsebesen áradó boldogságot jelento eufória szó lenne a legelso, mely eszembe jut. Minden csillog-villog, a legkisebb zenei ötletet, dallamfordulatot is beszédes kosztümbe öltözteti a pazarul alkalmazott rezek és okosan belevegyített fafúvók hangszínkavalkádja. Még egy kis csilingelés az ütoktol, egy kis ügyesen elhelyezett pizzicato, némi hirtelen támadt, viharos nagybogo mélyrezegtetés—és máris ámulva csodáljuk a szívet tépoen felsíró triviális hegedudallamokat.
Ha még hozzáképzelem Errol Flynn sármos mosolyát (o volt ugyanis a foszereploje annak az 1939-ben készült Robin Hoodnak, melyért Korngold eloször kapta meg az Oscart) teljes a fomusoridos mozi érzetem. Gonoszkodom—de az egészen bizonyos, hogy 14 évesen nem sokan mozognának ilyen otthonosan egy szimfonikus zenei szövetben, ahogy azt annak idején Korngold tette.
A Sok huhó semmiért zenéje négy évvel késobb, azaz a szerzo 18 esztendos korában született. Kör