Anton Brucknert néhány évtizeddel ezelott kezdte magának felfedezni a magyar közönség.
A konzervatív neveltetésu, mélyen vallásos osztrák zeneszerzo a családi hagyományt követve sokáig tanítóként képzelte el jövojét, a zeneszerzés ismereteinek elsajátításával kezdetben csak autodidakta módon foglalkozott.
Harminc éves is elmúlt, amikor a linzi dóm orgonistájaként rászánja magát a pályamódosításra, s innentol kezdve minden idejét a zenének szenteli. Ekkor jönnek még csak az igazi tanuló évek. Ebben az idoszakban kerül Wagner hatása alá, megismerkedik a Tannhäuser, a Lohengrin, a Bolygó hollandi és—ami igazán meghatározó - a Trisztán zenéjével. Elso szimfóniáit, jelentosebb miséit egy évtizednyi kemény munka után, negyven évesen veti papírra.
Az igazi ismertséget az 1870-es, ’80-as évek hozzák meg számára. A VII. szimfónia, a Te Deum és a felvételünkön is hallható F-dúr vonóskvintet tették Brucknert sikeres szerzové, melyet 1891-ben egy bécsi díszdoktori címmel is jutalmaztak honfitársai.
Az 1878-79-ben született kvintett a hozzá kapcsolódó Intermezzóval együtt tehát érett alkotásnak tekintheto. Mégis meglehetosen nehéz szavakba önteni, a romantika mely vonulatához tartozik ez a kamaramu. A terjedelmes tételek világosan magukon hordják Wagner zenéjének nyomait. A hosszan kígyózó dallamok, véget nem éro harmóniamenetek, a bizonytalan, állandóan változó talapzat azonban a wagneri érzelmesség helyett Brahms mély intelligenciáját hordja magában.
Furcsa ötvözet. Az ember nem tudja eldönteni, hogy Bruckner hangjait hallgatva érezzen inkább, vagy gondolkodjék.
Egészen más zene a jóval korábbi c-moll vonósnégyes. Az 1862-ben íródott darabot csak Bruckner halála után találták meg a linzi tanulóévek alatt vezetett vázlatkönyvecskében. Ezek az alkotások még csak az önálló ismerkedés idoszakának termékei. Wagner és Brahms hatása itt még nem érvényesül, csupán egy tehetséges, olvasott ifjú zsengéit tartalmazza a k