Dietrich Fischer-Dieskau neve mára fogalommá vált. Elsosorban dalénekesként nyugözte le a világot évtizedeken keresztül, de az operaszínpadon is szép sikerek fuzodnek a nevéhez. Éppen ez a legérdekesebb a muvészetében. Mindegy, mit énekel: fantasztikus.
Mára e két mufaj (a dalok és az operák) interpretációja egyre inkább elkülönül egymástól. Ahogy kezdünk búcsút mondani a XX. század eloadói gyakorlatának, úgy erosödik a beszéd hatalma a dalirodalomban. A kifejezo szövegmondás már messze nem elég. Ha egy énekes világsikerre áhítozik, legalább annyit kell tudnia a szöveg prózai eloadásáról, mint az éneklés technikájáról.
Ékes példája ennek a folyamatnak például Ian Bostridge. Eloadásaiban a dallam, a kíséret tényleg már csak egy csodaszép használati utasítás ahhoz, hogyan is formáljuk a hangzókat, mondjuk el minél érzékletesebben a szöveget.
Ez a legmodernebb irányzat, melynek mostanság már jelentos a rajongótábora ugyan, de azért még mindig sokkal többen vannak, akik nem értékelik, nem szeretik ezt az idegborzoló, zsigerig hatoló eloadásmódot.
Hogy Bostridge megfogalmazása mennyire lesz maradandó, nem tudhatjuk. Az viszont egyre biztosabbnak látszik, hogy a jó néhány éve visszavonult Dieskau örökre beírta magát az eloadó-muvészet történetébe.
Nem hiszem, hogy sok újat tudnék írnia róla. Ebben a rövid kis recenzióban arra szoritkoznék csupán, hogy leírjam: számomra mi teszi hallhatatlanná a muvészetét.
Zenei szempontból elsosorban a végeérhetetlen, sima legatójának és a mindemellett is tökéletes szövegmondásának egysége ejt rabul. Ott vannak ezek a hihetetlenül szép dallamok a maguk pompájában és ugyanakkor teljes értékuen megszólal a szöveg is. Tökéletes az összhang. A zene a szövegért létezik, a szöveg pedig a zenéért.
De amiért igazán nagynak, halhatatlannak érzem Dieskaut, az muvészetének emberi oldala. Amikor o énekel, soha egy pillanatig nem érzem, hogy itt valami titkos, elvont, transzcendentális dologról volna