Buxtehude was nearly sixty when he published his Sonatas, Op. 1 and Op. 2. Each contains seven works and together they ambitiously explore all the major and minor keys, beginning with F major and omitting only F minor and B flat minor. What is immediately striking about both Op. 1 and Op. 2 is not just the variety of invention, but the way Buxtehude heightens the contrasting vitality of his allegros by introducing them with Lentos or Adagios of considerable expressive intensity. With John Holloway a very stylish leader, the performances on Naxos are expert, fresh and alive, using period instruments brightly without edginess or unattractive liner squeezing. The groups is very well balanced and the recording immediate and real.

Az embert pedig ambivalens érzések kerítik hatalmába. Sajnálja, hogy ennyi idonek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét (vagy éppen eloször) foglalkozzon ezekkel az alkotásokkal. Így volt ez nemrégiben még egy Händel- vagy egy Bach-darab esetében is, így aztán egyáltalán nem meglepo, hogy ez többszörösen is igaz az olyan „kismesterekre”, mint például Albinoni, Leclair vagy éppen Buxtehude. Buxtehude op. 2-es triószonátáit hallgatva azonban egyre inkább úgy érezzük, talán jobb is, hogy mostanáig nemigen foglalkoztak velük. Bizony elég furcsa lenne elképzelni ezeket a „leheletnyi” darabokat a historikus zenei „forradalom” elotti eloadásokban. Mert míg mondjuk egy Beethoven-szimfónia egy-egy frissebb, élénkebb eloadásban igencsak hatásos tudott lenni a „golden age” alatt, addig jobb bele sem gondolni, hogy mi történt volna Buxtehude triószonátáival. A lényeg azonban: ezek a daraZbok hál’ Istennek megúszták! Sot, nemrégiben megfelelo muvészek kezébe kerültek a partitúrák—munkájuk eredménye pedig egy kifinomult és intelligens lemez, valódi kuriózum lett. A felvétel igazi erénye, hogy megorizte Buxtehude fiatalkori kompozícióinak frissességét és elevenségét, minZdezt tökéletes autenticitással és könnyedséggel. Az eloadók igyekeztek (nem éppen siker nélkül) felszínre hozni a muvek finom, intim hangulatát.

A sorozat talán legizgalmasabb, külön kiemelheto darabja a No. 5-ös A-dúr szonáta. A rövid nyitó-allegro után egy rendhagyó tétellel folytatódik a mu, melynek felirata: „Violinosolo—Concitato”. A tételnek külön érdekessége (a hegedu gazdag szólója mellett) a Monteverdihez kapcsolható hagyomány, sot annak egyfajta újraértelmezése is; nevezetesen: a Monteverdi-féle stile concitato továbbélésérol, német területen való meghonosodásáról van szó. Ezt a tételt egmore....

Review By ,American Record Guide,July 2006


AMERICANRECORDGUIDE_JUL-AUG06_8.557249_US.pdf

Review By ,Fanfare,May 2006


FANFARE_May-Jun06_8.557249_US.pdf