John McCormack neve a mai operafannak talán nem mond sokat, jó tudni viszont, hogy ez a kituno tenorista a maga korában Carusóval és Giglivel vetekedett népszeruségben. Ezt az ismertséget pedig a korabeli technika világraszóló újdonsága, a gramofonlemez hozta meg számára.
Bár McCormack rendszeresen lépett fel operákban (hosszú ideig Nellie Melba ausztrál társulatának tenorcsillagaként), a világ leginkább dalénekesként ismerte. Alig harmincévesen New Yorkban már 5000 fo elott énekelt, s a „három tenor” elott 80 évvel már afféle stadionkoncerteket adott mindenfelé, persze hangosítás nélkül. E hangversenyeken operát, operettet, daljátékokat, nápolyi dalokat énekelt, és mindenekelott ír népdalokat és dalokat. Ami Giglinek a nápolyi dal, Domingónak a zarzuela, az volt McCormacknek az ír dal.
E lemezen is énekel egy tucatnyit belolük. Az ír dalokat nem szabad lebecsülni, bármily könnyednek is tunnek az elso pillanatban. A viszonylag egyszeru dallamfuzés (és szöveg) mögött idonként technikailag rendkívüli követelmények rejtozködnek. E dalokban is kitunik McCormack bámulatos pianotechnikája, mely egyfajta rá jellemzo nemes fátyollal borítja be a felvételeit. A voce egyébként leginkább a fiatal Gigliére emlékeztet, minden eroltetéstol mentes és homogén, a rendelkezésre álló két oktávon belül bármely fekvésben egyaránt finoman csengoen szól.
A CD-n hallható 25 számot 1912/13-ban rögzítették. A technika akkoriban annyit tett lehetové, hogy egy aprócska szobába bepréseltek 6-8 fúvóst, no meg az énekest, akik erre a különleges felállásra átírt formában szólaltatták meg az adott számokat. Az albumon helyet kaptak mára az ismeretlenség homályába süllyedt angolszász szerzok és Európában ismertebb komponisták (pl. Tosti, Herbert, Wallace stb.) muvei is, de hallhatunk két részletet Boito Mefistofeléjébol, a híres románcot a Gyöngyhalászokból, s egy különös kettost Wolf-Ferraritól. (Tanulságos a partnerno meghökkento unmuzikalitása is, érdekes képet fest errol a korról, s a hangfelvételek minoségérol.)
A kor oly népszeru meló